október 19, 2017

Keresés

Görgey Gábor: Eszkimó nyár

Az első olyan verseskötet, amelyet nem ajándékba kaptam, hanem magam mentem be érte a könyvesboltba, Görgey Gábor Füst és fény című, alig negyvenoldalas, ötszáz példányban megjelent, öt forintért árult füzetkéje volt. (A hihetetlen könyvár magyarázatra szorul, ezért sietek elárulni, hogy mindez 1956 nyarán történt.)

Akkor, másodikos gimnazistaként, egyszerűen az vezérelt, hogy az iskolai tananyag már-már klasszikusmérgezéssel fenyegetett: folyton újra- és újravettük ugyanazon klasszikusok ugyanazon verseit – szinte fizikailag vágytam már egy kis formabontásra, s mert azt egy diák is érzékelte, hogy forrong a levegő, vágytam a hamis idillt tagadó, zaklatott közéleti versekre is. Ehelyett meglepetés ért: a kötetben nyoma sem volt politikumnak (legfeljebb a költő – akkor még nem tudhattam, mennyire kényszerű – távolságtartása hordozott ilyesmit, jelezve, hogy nincs köze a bálványimádókhoz, s a bálványtagadást sem kell penitenciaként gyakorolnia). A versek viszont a maguk módján a klasszikusokat idézték: berzsenyis hangulatok, Arany János-i realizmus elegyedett az István-napi búcsú disszonanciába oldott harmóniájával. Utóbbi vers rímelésének csengettyűzését szántszándékkal rontotta-tompította a fanyar rímképlet: ez első hallásra megtapadt emlékezetemben, s csak később döbbentem rá (de ehhez előbb magamnak kellett egy kis érettségre szert tennem), hogy nem is annyira politikamentes: "Felszáll a dallam, külön kis dal van / mindegyik szívben, de együtt dalolják / ki gyűlölettel, kulcsolt kezekkel / ki szomorúan, megcsukló hangon" – sőt éppen hogy pontos leképezése ama nevezetes év közhangulatának.
Testközelből lévén ismerősek a tüdőszanatóriumi élményre épülő (s az összegyűjtött versek mostani gyűjteményéből számomra érthetetlenül kihagyott) Téli séta képei, a lírai strófák közé iktatott, groteszkül csengő prózai mondatok pedig formabontás utáni vágyamat is kielégítették. Így s ezért tanultatta meg velem ez a kötet, melynek – érthető módon – sem megjelenésekor, sem a rá következő évben semmi, de semmi visszhangja nem volt, egy életre költőjének a protokollba soha nem illő nevét. Görgey egyike lett titkos favoritjaimnak, de – így válnak be a jóslatok! – később sokáig azt hittem, inkább "csak" drámaíróként (és kritikusként) lesz igazán emlékezetes. Megjelent azonban az Egy vacsora anatómiája című, revelációszámba menő nagy kompozíciója, s én újra igazolva érezhettem hajdani reményeimet: ez a hang, az empátiának és a látomásnak ilyen szuggesztív egyesítése az utolsó vacsora ősrégi s itt mégis vadonatújnak érzett szituációjában: egy csapásra a legjobbak, a nem kérészéletű, hanem maradandó hatású versújítók közé emelte. Egy életmű persze szerves egész, és Görgey képes volt arra, hogy darabjaival (s idővel már a prózájával is) a költészet számára hódítson meg föl nem térképezett tartományokat – ezért is volna kicsinyesség annak mérlegelése, hány általa meghódított csúcs tulajdonítható nem a más műfajokba tett látogatásainak, hanem speciálisan csak a verseinek. Annál is inkább, mivel (munkásságának ismerői tudják): a Görgey-opusok legjavában a tartás az, ami közös.
Az a fajta tartás, amely az 1980-as Hajnali látogató, majd tíz évvel később a Hommage, 1990, illetve a Divatjamúlt elégia soraiban mutatja magát – utóbbi vers (csak emlékeztetőül mesélem el, "miről szól") akkor ihleti "a külváros trónfosztott uralkodója / most és örökké Szent József Attila / ólomszárnyú madárnépe" iránti szeretete kifejezésére, amikor az ilyesmi éppen nincs divatban, sőt a rendszerváltás torz kinövéseként az ellenkezőjének van konjunktúrája. A költő, aki az efféle direkten politizáló versektől egy életen át távol tartotta magát, lovagi módra most áll ki a pástra olyan valaminek a becsületéért, aminek a nevében évtizedeken át gyanakvással kezelték mint "osztály- és eszmeidegent" – és halk, de határozott hangja épp ezért szól nagyot, s hangzik mások megrendelt kiáltásainál hitelesebben. Hogy időközben Görgey a legjobb magyar nyelvű erotikus versek költője is lett, és az öngúny, a szatíra, a történelem groteszk megjelenítése a költészetében is elfoglalta a drámáiból ismerős helyet, azt a recenzens már (nehogy pozitív elfogultsága túlzásokra ragadtassa) csak sorainak zárása képpen, mintegy mellékesen említi.