október 19, 2017

Keresés

Félix és Rose

A romantikus vígjáték, mint műfaj megállíthatatlanul tör előre így tavasz és nyár határán, még az sem zavaró, ha Juliette Binoche úgy néz ki, mint egy magyar turista, ráadásul kommunista, Jean Reno pedig alig titokzatosabb Baja Ferencnél.   

Ha az alcím nem segítene kitalálni az események helyszínét, majd rávezetnek a bevezető képsorok: a repülőtér-betűtípusban éktelenkedő stáblista egyértelműsíti a szóvicc okát és a konfliktusok gócpontját: Párizs, Charles de Gaulle nemzetközi repülőtér, ahol még a vas is üvegből van.
   
Felix (Reno) teljesen átlagos utas: képtelen letenni a mobiltelefonját, borostás és nagyon utálja, ha a reptéri dolgozók sztrájkolnak. Rose (Binoche) karika fülbevalókkal felszerelt sminkszobor, ő le tudja tenni a telefonját, sőt, bele is tudja ejteni a vécécsészébe, így kölcsön kell kérnie Felixét. A néző érzi, amit a két főszereplő még nem: szerelem lesz, sorsszerű és örökké tartó, őszinte és szép. De csak a film végén.

Addig is két sikeres ember teljes lelki leépültségét vizsgálhatjuk vásznon keresztül: a világhírű szakács és a világhírű sminkes ugyanolyan boldogtalan és ügyetlen a magánéletet illetően; Felix hipochonder és mindenre allergiás, aminek szaga van, vagy lélegzik; Rose baromi rondán öltözködik, de ezt az alkotók látszólag nem könyvelik el jellemhibaként. Jelentős előrelépés az érzelmi jégveremből kifele, amikor Felix nem hagyja, hogy Rose kint aludjon a reptér csábítóan fagyos fémpadjain, hanem meghívja egy szállodába, hogy ott vészeljék át a járatok újraindításáig eltelő időt. A sztrájk mint Ámor nyila.

A Félix és Rose bájos és visszafogott, kedvesen romantikus film, egy percig sem meglepő, de egy percig sem unalmas; meg lehet figyelni, hogy hogyan kell bort inni, meg borjút sütni, illetve szempillával bíbelődni. Időnként nem is kell ennél több.